Na, belefutottam, mint Hackett a robotosba 
Nemigazán lehet eldönteni, hogy ez most egy B-kategóriás film akart lenni, igényesebben kivitelezett számítógépes animációkkal, vagy egy A-kategóriás, okádni való történettel, színészekkel, dramaturgiával, stb.
Kb. az utolsó 10 percét érdemes megnézni, de csupán ezért nehogymár kivegyétek a kölcsönzőből! Dzsízusz!
Városban felcseperedett gyerekként még ma is ledöbbenek néha, mennyire más fényviszonyok uralkodnak egy faluban. Ha a gettó közepén kialudt egy lámpasor, talán észre sem vette az ember; a közeli főút, a környező tízemeletesek, a garázsok között szüntelenül lavírozó gépkocsik továbbra is hordoztak magukon annyi fénymennyiséget, hogy sosem tompult deregnésnél mélyebbé a világ.
Este a hazafelé tartó buszon némi gyanú ébredt bennem, hogy falun máshogy van, ha a nagy szélorkánban kialszanak az utcai lámpák, és a felismerés végül a bank mellett bekanyarodva szépen arcon is csapott: Egészen új fogalmat kell kitalálnom a sötétségre.
A bank kövér lámpáinak életerős fénye valóságos határvonalként nőtt ki a sarokból, mintha a mögötte rejlő utca már egészen más világban létezne. Nem egyszerűen sötétség honolt ott, hanem valami sűrű, ősi feketeség, ami mogorván elragadta minden létezőtől a színt és a formát, hogy könyörtelenül kitölthesse, egybemossa önmagával, csupán a háztetők és a fasorok éles konturját hagyva meg a szürke felhők alatt.
Akaratlanul is a “ki ha itt belépsz…” jutott eszembe, de a hasam korgása végül ráerőszakolt a hazafelé vezető útra. Nem csupán az éhség miatt szedtem olyan gyorsan a lábaimat. A fejemet csak úgy kapkodtam az előttem sárga gömbként izzó templom és a mögöttem egyre távolodó fényfal között, hogy vajon tényleg haladok-e az úton, vagy végleg magába nyelt valami delíriumos rémálomvilág, és örökre a feketeségbe ragadtam.
Annyit tekergettem a nyakam végül, hogy egy fájdalmas nyilalás után inkább csak előre, a sárga fényben úszó templomra igyekeztem összpontosítani, pontosabban az előterében fénylő szoboregyüttesre. Valahányszor erre jövök esteledés után, mindig eltöprengek azon, vajon direkt úgy állították-e be az alul elrejtett reflektorokat, hogy a jobboldalt álló nőalak falra vetülő árnyéka angyalszárnyakkal egészüljön ki, vagy merő véletlen, hogy az imára kulcsolt kezei és a válla éppen ezt az árnyalakot adják.
Elég belsőséges felismerés volt, akár hatásvadászat, akár véletlen eredménye, megpendítette egy elveszettnek hitt kapcsolat szálát, a felső világgal, Istennel vagy istenekkel, nem fontos. Csak azt tudom, azóta már nem is látom a szobrokat, csak az árnyukat fürkészem a fehér falon, vajon rejtenek-e még hasonlóan szívdobbantó élményt valahol.
Most is ösztönösen így tettem , ahogy közelebb értem a szobrokhoz, de aztán egészen más tapasztalást kellett magamévá tennem: Kirázott a hideg.
Valami ült az angyalszárnyakon. Vadul verdesett fekete szárnyaival, és ha még károgni is kezdett volna, ott helyben bepisilek. De nem károgott, úgyhogy csak simán a hidegrázós szívroham kerülgetett.
Lábaim megrogytak, léptem meg-megtorpant, amolyan el is rohannék, de maradnék is módon, ahogy agyam a félelmes jelenséggel szembesült, de mellette kétségbeesetten kereste rá a választ is.
Lázálomból tépi ki magát az ember úgy, ahogy egyetlen józan gondolatom kirántott a dermedtségből, s ráébresztett, mindvégig csak az árnyékokat figyeltem, nem pedig a szobrot magát. Szemeim fájdalmas gyorsasággal váltottak képet, s meredtek rá a rejtély kulcsára.
Az imádkozó nőalak kezébe egy teszkós szatyor fecni akadt bele, azt cibálta úgy a szél, hogy megbolydult varjú árnyékát vesse a falra.
A döbbenet, a megkönnyebbülés, de főleg a méreg káromkodások zömét fakasztotta ki belőlem, majd elnyúlt arccal ráfordultam kis utcácskánkra, és már az sem érdekelt, milyen mély pocsojába trappolok bele dühösen.
Vacsora közben azon filóztam, milyen mértékig képes örökkön értelmező és összefüggéseket kereső elménk egybefonódni azzal a kitaposhatatlan hitünkkel=vágyunkkal, hogy létezik valami felsőbb, alsóbb, külsőbb, belsőbb világ, melyet nem vagyunk képesek irányításunk alá vonni, csak sejtve megtapasztalni.
Talán ez a tudattalan összefonódás az, mely vonalakkal köti össze az esti égen sziporkázó csillagokat, hogy ábrákat formáljanak az égen, a távoli Ismeretlenbe vetítve világunkat, ezzel enyhítve a rettegésen, hogy egyedül vagyunk.
Talán ezért látunk egy marsi fotón jetit, vizes falon Jézus arcát, de akár egy nevető babát a kövérded felhők között.
És talán ez hatalmasodik el rajtunk, mikor őrületbe kergetjük magunkat jelek után kutatva a világban…
Az elménk és a lelkünk sosem volt, és sosem lesz független, elkülöníthető egymástól. Bár voltak és lesznek korok, mikor az egyik vagy a másik dominál inkább.
Arra kellene törekednünk, hogy a mérleget mindvégig egyensúlyban tartsuk, mert csak ez biztosítja folyamatosan a civilizációnk életképességét: lehetőséget a változatos jövőre.
Bármelyik véglet felmagasztosítása saját jövőnktől foszt meg minket.
Darkened Sector, minden ami tech-robo-kiber-space, vagyis transzhumán
20:04 -!- Spaceboy [~c6749031@huwico.hu] has joined #huwico
20:04 < ircnet_gw> Hex2IP: c6749031 –> 198.116.144.49 –> nasans3.nasa.gov.
20:04 < Spaceboy> hi
20:05 < Spaceboy> is this the channel of hungarian wireless community?
20:05 < Z0l> yes
20:06 < szaboat> hi
20:07 < Spaceboy> i’m working at NASA, one of our sattelites picked up a transmission originated from Budapest, HUNGARY
20:07 < vili>
20:08 < Z0l> 
20:08 < vili> our goal is world domination
20:08 < Spaceboy> if that is the case, i have to report this to international authorities
20:09 < Spaceboy> and by the way, your message ‘Niggerek vagytok mind’ never reach mars i’m sorry
20:09 < mosquito>
20:09 < szaboat>
20:09 < Z0l> :DDD
20:10 < vili>
A bash.hu-ról…