Ritka kincs

   Marie nyihákolt egy rémültet, prüszkölve felágaskodott, majd vadul kirohant alólam.
  Hál’ istennek volt még annyi józanság bennem, hogy kirántsam lábamat a kengyelből, különben most ott lobognék mögötte, s hazáig hallgathatnám fejem csattogását a sziklákon. De így csak nyekkentem egy nagyot a kemény földön.
   - A jó édes anyádat! - Szemem előtt bizarrmód megdagadt a lenyugvó nap, felfújódó vörös gömbje kiszorított minden mást a fejemből, majd szétpukkadva fájón végigfolyt a gerincemen. - Húúú, a jó édes…
   Nagyot kortyoltam az üvegből, melyet mint törékeny csecsemőt óvtam a serüléstől, mégpedig úgy, hogy egész idő alatt a magasba tartottam. Igaz, hogy csak helyi lötty volt, de akkor is. Elégedett böffentés fakadt ki belőlem, ahogy a kellemes zsibbadás lassan elöntötte testemet, és a kín felhagyott végre a hátam marcangolásával.
   Feküdtem volna még ott a porban, akár napokig is, csak én és a magasba tartott pia. Ó igen, milyen jól ellettünk volna! Annyi baj volt csupán az idilli hangulattal, hogy az egyik eleme igencsak kilógott az összképből, és akármennyit húztam is az üvegből, makacsul ragaszkodott a létezéséhez.
   - A jó édes! - tápászkodtam fel lihegve a földről, és nekihátráltam az út menti sziklának.
   - Billy… - A szélfútta hangtól borsódzni kezdett a tarkóm. A hang gazdájától meg remegni a térdem. Nem csodálkoznék, ha Marie rögtön világgá futott volna.
   - Joe? - léptem egy bátortalant közelebb a ködös, fátyolszerű alakhoz, ami az út lejtős oldalán lebegett. - Öreg komám, tegnap temettünk, máris kidobott a föld?
   - Billy… - suttogta a szellem, és a közeli kanyon felé mutatott. - Kincs… Arra… Billy… Kincs…
   - Húúú… - Nagyot kellett húznom az üvegből, nehogy elájuljak. Ez itt most tényleg Joe szelleme? És tényleg valami kincset emleget? Vagy az öreg Phil tréfált meg ezzel a löttyel?
   - Billy… Kincs… Arra…
   - Jól van már! - szuszogtam neki az üveg alól. - Gon-dol-ko-dom!
   - Szétru… gom a … töködet… kölyök!
  A félúton lévő torokmarónak épphogy sikerült elfojtania a sikoltásomat. Ez tényleg Joe! A jó édes… Akkor tényleg kincs! Csak nem talált a halála előtt valamit azokban az elhagyatott bányákban? Valami rég elfeledett banda zsákmányát?
  Meglendítettem még néhányszor az üveget, a biztonság kedvéért, hátha mégis csak képzelem ezt az egészet, és voltaképpen Marie hátán dülöngélek hazafelé. De Joe az ötödik lendítés után is kitartóan mutogatott le a kanyonba, úgyhogy megvontam a vállam, és intettem neki, hogy mehetünk.
  Szeszélyes lépteim alatt meg-megfutott a meredek hegyoldal, ahogy egyszerre próbáltam szemmel tartani az előttem suhanó szellemalakot, az orvul gáncsoló kődarabokat, a piásüveg száját, és ha már úgyis hátrabicsaklott a nyakam, a besötétedő égbolton megjelenő csillagokat. A lejtő közepéig még jól is ment a mutatvány.
  Aztán az egyik alattomos szikla odaköszönt a csizmámnak, mire az rögtön vissza hogy: “Zutty!”, én meg mindkettőnek hogy: “A jó édes!”, aztán felborult a világ, és már mindenki köszönt mindenkinek. A Hold a Földnek, a térdem az állkapcsomnak, a fejem egy sziklának, a könyököm egy sziklának, a piásüvegem egy sziklának.
  A kanyon aljában hűvös és puha volt a homok, ahogy nyekkenés közben sikerült megállapítanom. Ha nem fájt volna minden porcikám, biztos betakarózom vele nyakig, és ki sem mozdulok alóla. De így sem volt rossz, kiterülve feküdni rajta. Ó igen, jöjj hideg zsibbadás! Jöjj!
  Nem az jött, hanem Joe. Ocsmány, felpuffadt ködarcával sikerült annyira rám hoznia a frászt, hogy még ha egy tonna homok alatt lettem volna, akkor is felugrom.
  - Ó, a bánat! - Alig tápászkodtam fel, menten két tenyerem közé kellett szorítanom a fejemet, nehogy szétrobbanjon a sok kíntól, ami hirtelen belenyilallt. Ekkor vettem észre, hogy valami hiányzik a kezemből.
  - Joe! - zokogtam fel. - Odalett a piám!
  - Billy… Ott… Kincs…
  Sántikálva és nyöszörögve kezdtem téblábolni a homokban, kétségbeesetten le-lehajolva az üvegnek látszó kődarabokhoz vagy száraz kórókhoz. - A piám, Joe!
  - Billy! - Joe komám hirtelen olyan mozdulatot tett felém, mintha pofon akarna csapni. Fátyolkeze keresztülsuhant rajtam, amitől olyan jeges dermedtség futott végig a hátamon, mintha magával a Holddal csókolóztam volna. Ez néhány pillanatra belém fojtotta a nyivákolást.
  - Kincs… Ott… - mutatott Joe egy közeli, az éjszakánál is sötétebb nyílás felé a kanyon aljában, amit még csak most vettem észre. - A tiéd… Menj!
  - Húúú! - kerekedett ki a szemem, és ösztönösen számhoz emeltem a kezemet. A gyors csalódottság érzését lassan szégyen, majd keserű felismerés követte. Mindennek a pia az oka! Joe komám felkapaszkodta magát az alvilágból, csak azért, hogy még egy utolsó jót cselekedjen az ő cimborájával, én meg csak azt a fene italt hajkurászom, ahelyett hogy odafigyelnék rá. Elég! Végeztem a piával!
  - Ide azt a kincset! - kiáltottam Joenak, majd helyeslő bólintásán felbuzdulva két markáns lépést követő harmadikkal elvesztem a sötét nyílásban. A negyedik lépés már nem ért talajt.
  Nem éppen szalonképes kifejezéseket aggattam Joe barátomra zuhanás közben. Igazán megjegyezhette volna úgy félúton, hogy egy mély üregről van szó. Csak mert a legnagyobb jó szándékkal sem nevezhetném nyekkenésnek, ahogy földet értem a hideg talajon. Inkább valami reccsenéses durranásnak.
  - A jó édes! - préselődött ki a tüdőmből, és végleg elegem lett mindenből. Nem kell már az a fránya kincs sem. Csak hagyjanak békében elájulni!
  Ha a delírium ölelésében lehanyatló kezem nem ütődik neki valami kemény dolognak, és nem vélem túlságosan is ismerősnek azt a tompa koppanást, biztos menten elájulok. De azért még erőtlenül kitapogattam az összetört faláda belsejét.
  Hirtelen úgy kitisztult a fejem, mintha jeges vízbe dugtam volna.
  - Joe - szipogtam megilletődve -, te vén szarházi!
  Hatalmas könnycseppeket csurgatva arcomon, felszabadult nevetéssel tekertem le az egyik üveg nyakát, melynek már csak a formájából is tudtam, hogy Joe örökkön rejtegetett Johnnie Walker Blue Label whiskyjéről van szó, és feltartottam az égbe.
  - Köszönöm Joe! Igazi barát vagy! Köszö… glug… szönöm… glug!

Rövid hangulatjelentés…

01-all-the-kings-horses-luther-allison.mp3

Nők… mi lenne nélkületek…

Nem Scifi! El ne olvasd! Csak éppen örülök! A párom meg őrül…

Lehet hogy nem lesz kész teljesen a padlásszoba, és mondjuk a pénzhiány miatt üresen tátongó ablakkereten keresztül kell majd menekülnöm tajtékzó kedvesem elől, fel a tetőre, hogy ott vonyítsam a Holdat, ha legközelebb hiányom lesz és közeledni merészelnék feléje, de ez a kicsike akkoris megérte!

Majd csavargatom és nyomogatom őt odafenn a háztetőn

Amikor a fogalmazás visszanyal.

    Gondolom, másokban is felmerül néha könyvolvasás közben az az érzés, hogy emitt-amott az író talán nem a megfelelő kifejezéssel érzékeltet valamit, túl impozáns fogalommal él, holott helyénvalóbb lenne az egyszerűbb megfogalmazás. Hogy inkább a szavak küllemével próbál hatni a mondandó helyett.
    Ez főleg kezdőknél fordul elő. Ahogy nálam is. De hozzám legalább van annyira igazságos az élet, hogy postafordultával pofámba vágja a választ. Kéretlenül.

Két poszttal ezelőtt leírtam hogy “hidegrázás”, pusztán a drámaiság fokozása véget, pedig lehettem volna kevésbé drasztikus, de főleg kevésbé öncélú is.

Tegnap pedig volt szerencsém megtapasztalni a “hidegrázás” mibenlétét.

Először a csontjaimból távozott sárga izzással az energia, mintha negatív erőteret bocsájtottak volna rám, majd a gernicemből zabálta ki valami a velőt, mely fájó ürességként gyorsasan végigkúszott a legkisebb ujjpercemig, fagyos lehelletet hagyva maga után az üregekben.
Arcom aztán kocsonyaként kezdett el remegni, mely remegés végül odáig erősödött, hogy a csontjaim valósággal ki akartak szakadni belőlem, mintha maximumra csavarták volna körülöttem azt az elszívó mezőt. Csak izmaim megfeszítésével tudtam úgy-ahogy csillapítani testem rázkódását.
A kiszolgáltatottság, a félelem, a gyengeség és a fájdalom lehető legroszabb keveréke volt ez az élmény, amit még ellenségeimnek sem kívánok.
Hamar ágynak döntött, komoly fejfájással, lázzal, aludni alig bírtam. A doki reggel infulenzásnak titulált, és egy hét fekvést írt elő. De én tudom, hogy a vírus mellett komoly leckét is kaptam egyben. Ezek után jobban figyelek majd, hogy a szituációhoz illő, annak megfelelő, szükséges kifejezést használjam.

Mert a nyelvet bezony éli az ember.
Akár jólesik neki, akár nem.

Amikor belelovalja magát az ember…

   Városban felcseperedett gyerekként még ma is ledöbbenek néha, mennyire más fényviszonyok uralkodnak egy faluban. Ha a gettó közepén kialudt egy lámpasor, talán észre sem vette az ember; a közeli főút, a környező tízemeletesek, a garázsok között szüntelenül lavírozó gépkocsik továbbra is hordoztak magukon annyi fénymennyiséget, hogy sosem tompult deregnésnél mélyebbé a világ.
   Este a hazafelé tartó buszon némi gyanú ébredt bennem, hogy falun máshogy van, ha a nagy szélorkánban kialszanak az utcai lámpák, és a felismerés végül a bank mellett bekanyarodva szépen arcon is csapott: Egészen új fogalmat kell kitalálnom a sötétségre.
   A bank kövér lámpáinak életerős fénye valóságos határvonalként nőtt ki a sarokból, mintha a mögötte rejlő utca már egészen más világban létezne. Nem egyszerűen sötétség honolt ott, hanem valami sűrű, ősi feketeség, ami mogorván elragadta minden létezőtől a színt és a formát, hogy könyörtelenül kitölthesse, egybemossa önmagával, csupán a háztetők és a fasorok éles konturját hagyva meg a szürke felhők alatt.
   Akaratlanul is a “ki ha itt belépsz…” jutott eszembe, de a hasam korgása végül ráerőszakolt a hazafelé vezető útra. Nem csupán az éhség miatt szedtem olyan gyorsan a lábaimat. A fejemet csak úgy kapkodtam az előttem sárga gömbként izzó templom és a mögöttem egyre távolodó fényfal között, hogy vajon tényleg haladok-e az úton, vagy végleg magába nyelt valami delíriumos rémálomvilág, és örökre a feketeségbe ragadtam.
   Annyit tekergettem a nyakam végül, hogy egy fájdalmas nyilalás után inkább csak előre, a sárga fényben úszó templomra igyekeztem összpontosítani, pontosabban az előterében fénylő szoboregyüttesre. Valahányszor erre jövök esteledés után, mindig eltöprengek azon, vajon direkt úgy állították-e be az alul elrejtett reflektorokat, hogy a jobboldalt álló nőalak falra vetülő árnyéka angyalszárnyakkal egészüljön ki, vagy merő véletlen, hogy az imára kulcsolt kezei és a válla éppen ezt az árnyalakot adják.
   Elég belsőséges felismerés volt, akár hatásvadászat, akár véletlen eredménye, megpendítette egy elveszettnek hitt kapcsolat szálát, a felső világgal, Istennel vagy istenekkel, nem fontos. Csak azt tudom, azóta már nem is látom a szobrokat, csak az árnyukat fürkészem a fehér falon, vajon rejtenek-e még hasonlóan szívdobbantó élményt valahol.
   Most is ösztönösen így tettem , ahogy közelebb értem a szobrokhoz, de aztán egészen más tapasztalást kellett magamévá tennem: Kirázott a hideg.
   Valami ült az angyalszárnyakon. Vadul verdesett fekete szárnyaival, és ha még károgni is kezdett volna, ott helyben bepisilek. De nem károgott, úgyhogy csak simán a hidegrázós szívroham kerülgetett.
   Lábaim megrogytak, léptem meg-megtorpant, amolyan el is rohannék, de maradnék is módon, ahogy agyam a félelmes jelenséggel szembesült, de mellette kétségbeesetten kereste rá a választ is.
   Lázálomból tépi ki magát az ember úgy, ahogy egyetlen józan gondolatom kirántott a dermedtségből, s ráébresztett, mindvégig csak az árnyékokat figyeltem, nem pedig a szobrot magát. Szemeim fájdalmas gyorsasággal váltottak képet, s meredtek rá a rejtély kulcsára.
   Az imádkozó nőalak kezébe egy teszkós szatyor fecni akadt bele, azt cibálta úgy a szél, hogy megbolydult varjú árnyékát vesse a falra.
   A döbbenet, a megkönnyebbülés, de főleg a méreg káromkodások zömét fakasztotta ki belőlem, majd elnyúlt arccal ráfordultam kis utcácskánkra, és már az sem érdekelt, milyen mély pocsojába trappolok bele dühösen.
   Vacsora közben azon filóztam, milyen mértékig képes örökkön értelmező és összefüggéseket kereső elménk egybefonódni azzal a kitaposhatatlan hitünkkel=vágyunkkal, hogy létezik valami felsőbb, alsóbb, külsőbb, belsőbb világ, melyet nem vagyunk képesek irányításunk alá vonni, csak sejtve megtapasztalni.
   Talán ez a tudattalan összefonódás az, mely vonalakkal köti össze az esti égen sziporkázó csillagokat, hogy ábrákat formáljanak az égen, a távoli Ismeretlenbe vetítve világunkat, ezzel enyhítve a rettegésen, hogy egyedül vagyunk.
   Talán ezért látunk egy marsi fotón jetit, vizes falon Jézus arcát, de akár egy nevető babát a kövérded felhők között.
   És talán ez hatalmasodik el rajtunk, mikor őrületbe kergetjük magunkat jelek után kutatva a világban…

   Az elménk és a lelkünk sosem volt, és sosem lesz független, elkülöníthető egymástól. Bár voltak és lesznek korok, mikor az egyik vagy a másik dominál inkább.
   Arra kellene törekednünk, hogy a mérleget mindvégig egyensúlyban tartsuk, mert csak ez biztosítja folyamatosan a civilizációnk életképességét: lehetőséget a változatos jövőre.
   Bármelyik véglet felmagasztosítása saját jövőnktől foszt meg minket.