Ritka kincs

   Marie nyihákolt egy rémültet, prüszkölve felágaskodott, majd vadul kirohant alólam.
  Hál’ istennek volt még annyi józanság bennem, hogy kirántsam lábamat a kengyelből, különben most ott lobognék mögötte, s hazáig hallgathatnám fejem csattogását a sziklákon. De így csak nyekkentem egy nagyot a kemény földön.
   - A jó édes anyádat! - Szemem előtt bizarrmód megdagadt a lenyugvó nap, felfújódó vörös gömbje kiszorított minden mást a fejemből, majd szétpukkadva fájón végigfolyt a gerincemen. - Húúú, a jó édes…
   Nagyot kortyoltam az üvegből, melyet mint törékeny csecsemőt óvtam a serüléstől, mégpedig úgy, hogy egész idő alatt a magasba tartottam. Igaz, hogy csak helyi lötty volt, de akkor is. Elégedett böffentés fakadt ki belőlem, ahogy a kellemes zsibbadás lassan elöntötte testemet, és a kín felhagyott végre a hátam marcangolásával.
   Feküdtem volna még ott a porban, akár napokig is, csak én és a magasba tartott pia. Ó igen, milyen jól ellettünk volna! Annyi baj volt csupán az idilli hangulattal, hogy az egyik eleme igencsak kilógott az összképből, és akármennyit húztam is az üvegből, makacsul ragaszkodott a létezéséhez.
   - A jó édes! - tápászkodtam fel lihegve a földről, és nekihátráltam az út menti sziklának.
   - Billy… - A szélfútta hangtól borsódzni kezdett a tarkóm. A hang gazdájától meg remegni a térdem. Nem csodálkoznék, ha Marie rögtön világgá futott volna.
   - Joe? - léptem egy bátortalant közelebb a ködös, fátyolszerű alakhoz, ami az út lejtős oldalán lebegett. - Öreg komám, tegnap temettünk, máris kidobott a föld?
   - Billy… - suttogta a szellem, és a közeli kanyon felé mutatott. - Kincs… Arra… Billy… Kincs…
   - Húúú… - Nagyot kellett húznom az üvegből, nehogy elájuljak. Ez itt most tényleg Joe szelleme? És tényleg valami kincset emleget? Vagy az öreg Phil tréfált meg ezzel a löttyel?
   - Billy… Kincs… Arra…
   - Jól van már! - szuszogtam neki az üveg alól. - Gon-dol-ko-dom!
   - Szétru… gom a … töködet… kölyök!
  A félúton lévő torokmarónak épphogy sikerült elfojtania a sikoltásomat. Ez tényleg Joe! A jó édes… Akkor tényleg kincs! Csak nem talált a halála előtt valamit azokban az elhagyatott bányákban? Valami rég elfeledett banda zsákmányát?
  Meglendítettem még néhányszor az üveget, a biztonság kedvéért, hátha mégis csak képzelem ezt az egészet, és voltaképpen Marie hátán dülöngélek hazafelé. De Joe az ötödik lendítés után is kitartóan mutogatott le a kanyonba, úgyhogy megvontam a vállam, és intettem neki, hogy mehetünk.
  Szeszélyes lépteim alatt meg-megfutott a meredek hegyoldal, ahogy egyszerre próbáltam szemmel tartani az előttem suhanó szellemalakot, az orvul gáncsoló kődarabokat, a piásüveg száját, és ha már úgyis hátrabicsaklott a nyakam, a besötétedő égbolton megjelenő csillagokat. A lejtő közepéig még jól is ment a mutatvány.
  Aztán az egyik alattomos szikla odaköszönt a csizmámnak, mire az rögtön vissza hogy: “Zutty!”, én meg mindkettőnek hogy: “A jó édes!”, aztán felborult a világ, és már mindenki köszönt mindenkinek. A Hold a Földnek, a térdem az állkapcsomnak, a fejem egy sziklának, a könyököm egy sziklának, a piásüvegem egy sziklának.
  A kanyon aljában hűvös és puha volt a homok, ahogy nyekkenés közben sikerült megállapítanom. Ha nem fájt volna minden porcikám, biztos betakarózom vele nyakig, és ki sem mozdulok alóla. De így sem volt rossz, kiterülve feküdni rajta. Ó igen, jöjj hideg zsibbadás! Jöjj!
  Nem az jött, hanem Joe. Ocsmány, felpuffadt ködarcával sikerült annyira rám hoznia a frászt, hogy még ha egy tonna homok alatt lettem volna, akkor is felugrom.
  - Ó, a bánat! - Alig tápászkodtam fel, menten két tenyerem közé kellett szorítanom a fejemet, nehogy szétrobbanjon a sok kíntól, ami hirtelen belenyilallt. Ekkor vettem észre, hogy valami hiányzik a kezemből.
  - Joe! - zokogtam fel. - Odalett a piám!
  - Billy… Ott… Kincs…
  Sántikálva és nyöszörögve kezdtem téblábolni a homokban, kétségbeesetten le-lehajolva az üvegnek látszó kődarabokhoz vagy száraz kórókhoz. - A piám, Joe!
  - Billy! - Joe komám hirtelen olyan mozdulatot tett felém, mintha pofon akarna csapni. Fátyolkeze keresztülsuhant rajtam, amitől olyan jeges dermedtség futott végig a hátamon, mintha magával a Holddal csókolóztam volna. Ez néhány pillanatra belém fojtotta a nyivákolást.
  - Kincs… Ott… - mutatott Joe egy közeli, az éjszakánál is sötétebb nyílás felé a kanyon aljában, amit még csak most vettem észre. - A tiéd… Menj!
  - Húúú! - kerekedett ki a szemem, és ösztönösen számhoz emeltem a kezemet. A gyors csalódottság érzését lassan szégyen, majd keserű felismerés követte. Mindennek a pia az oka! Joe komám felkapaszkodta magát az alvilágból, csak azért, hogy még egy utolsó jót cselekedjen az ő cimborájával, én meg csak azt a fene italt hajkurászom, ahelyett hogy odafigyelnék rá. Elég! Végeztem a piával!
  - Ide azt a kincset! - kiáltottam Joenak, majd helyeslő bólintásán felbuzdulva két markáns lépést követő harmadikkal elvesztem a sötét nyílásban. A negyedik lépés már nem ért talajt.
  Nem éppen szalonképes kifejezéseket aggattam Joe barátomra zuhanás közben. Igazán megjegyezhette volna úgy félúton, hogy egy mély üregről van szó. Csak mert a legnagyobb jó szándékkal sem nevezhetném nyekkenésnek, ahogy földet értem a hideg talajon. Inkább valami reccsenéses durranásnak.
  - A jó édes! - préselődött ki a tüdőmből, és végleg elegem lett mindenből. Nem kell már az a fránya kincs sem. Csak hagyjanak békében elájulni!
  Ha a delírium ölelésében lehanyatló kezem nem ütődik neki valami kemény dolognak, és nem vélem túlságosan is ismerősnek azt a tompa koppanást, biztos menten elájulok. De azért még erőtlenül kitapogattam az összetört faláda belsejét.
  Hirtelen úgy kitisztult a fejem, mintha jeges vízbe dugtam volna.
  - Joe - szipogtam megilletődve -, te vén szarházi!
  Hatalmas könnycseppeket csurgatva arcomon, felszabadult nevetéssel tekertem le az egyik üveg nyakát, melynek már csak a formájából is tudtam, hogy Joe örökkön rejtegetett Johnnie Walker Blue Label whiskyjéről van szó, és feltartottam az égbe.
  - Köszönöm Joe! Igazi barát vagy! Köszö… glug… szönöm… glug!